A második történetem kissé bonyolultabb, mert ebbe a családom tagjai is belekavarodtak.

Nyár van, Balaton, „haverok, buli, Fanta” helyett nagybátyámékkal terveztünk egy hetet a nagy tó mellett.

Szombaton a - bepakolás, mindenkimegvan? mithagytunkotthon? csakaziratokat, megapénztárcát! akkorgyerünkvisszaamegyehatártól - és egyéb teljesen természetes kis szösszeneteket letudva, korán indultunk. Négyen vágtunk neki az útnak: nagybátyám, sógornőm, egyetlen lányuk Sárika és én. Már majdnem a célállomásnál tartottunk, amikor bátyám bekanyarodott egy pizzázó elé azzal a felkiáltással: „Kilyukad a gyomrom, együnk! A Balaton megvár, nem húzzák ki belőle a lefolyódugót!” Kiscsalád be, én egy tenger gyümölcseivel bőven megpakolt gyönyörűséget választottam.

Ezután már eseménytelennek lehetne nevezni azt a pár kilométert, amit a szállásunkig megtettünk, leszámítva talán azt a tényt, hogy Sárika elkezdett panaszkodni, hogy nagyon fáj a dereka és kb. tízszer kellett megállnunk vele különböző illemhelyek és bokrok mellett.

Mikor megérkeztünk Sárikát közös erővel kisegítettük a kocsiból, csomagokat behajigáltuk a szobába és elkezdtünk valamiféle gyógyító embert felhajtani, mivel annak már a fele sem tréfa, ha hétrét hajolgat a görcsöktől és szidja az egész Balaton-felvidéket (amit egyébként imád).

Így hát megint útnak indultunk, mindeközben én diszkréten elkezdtem vakarózni, mint aki hangyabolyban töltötte az éjszakát. Némi kis városnéző túra után találtunk egy ambulanciát, ahová rögtön betódultunk. Az orvos rögtön bevezetett engem egy vizsgálóba és már szívta is a fecskendőjébe a szert, mert addigra tele lettem piros pöttyökkel, ami kis családom figyelmét a nagy kavarodásban értelemszerűen elkerülte. Sárikát előretuszkolták, hogy tulajdonképpen ő a vizsgálandó delikvens, akit egy másik orvos azonnal kezelésbe is vett. Mint kiderült ő már egy erős felfázással indult el nyaralni, csak akkor még nem tudott róla, engem pedig a szokásos kérdések után azzal bocsátottak el, hogy ezen túl csak a tengert élvezhetem, a gyümölcseit felejtsem el, mert ez bizony allergiára utaló tünet volt.

            Végül Sárikának felírták a megfelelő gyógyszereket ágynyugalommal együtt, nekem pedig utasításba adták, hogy egy pár napig ne nagyon érjen víz és főleg nap.

Hoppá! Balaton – gyógyszerek – ágynyugalom - ohne víz - ohne nap.                                             

Kis családi kupaktanács után, melyben megosztottuk egymással az eddigi nyaralás élményeit, úgy döntöttünk, hogy irány haza. Itthon egy kicsit nyomott hangulatban kezdődött a csomagok visszapakolása. Nagybátyám rakta a beépített szekrény felső polcára a bőröndöket, mikor hirtelen állati üvöltést hallatott és az indiai hastánc valamint a cseroki indiánok esőtáncának kombinációjába kezdett.

Mint kiderült a felső polcon tartott tavalyi karácsonyfadíszek közül egy törött gömb darabjai a szemébe hullottak a bőröndtaszigálás közben. Immár megszokott környezetünkben azonnal a szemészeti klinikára vittük (Sárikát ágynyugalomban hagyva), ahol se perc alatt lekezelték és egy jókora kötéssel távozhatott. És még mindig nem ért véget a nap….

Itthon Sárika némileg magára találva már az udvaron várt bennünket. Nagybátyám - oldandó a síri hangulatot - hatalmasat vert a felesége hátsó felére azt kurjantva: „Mit ríttok, a hétre úgyis esőt jósolnak!” A gondolat maga kiváló volt, egyetlen szépséghibával. Kedves neje épp abban a pillanatban hajolt meg egy kicsit, hogy beleszagoljon egy gyönyörű mélyvörös rózsába, így azzal a lendülettel tűnt el a rózsabokorban. Tényleg, de tényleg csak egy pillanatig volt dermedt csönd, (hiszen ez a nap azért megedzett bennünket a váratlan helyzetekkel kapcsolatban) így sógornőmet az eddigiekhez képest rekordidő alatt mentettük ki a zöld növényzet közül. Én azonnal autóba ültem vele – mivel kicsit megfogyatkozott a család az épen maradt tagokat illetően – és irány a sebészet, ahol szakszerűen el is látták. Mire hazaértünk már csak egy fél óra volt éjfélig ebből a csodálatos napból, de ezt a kis időt is hasznosan töltöttük el: szemöldök csipesszel kis jajgatásokkal kísérve kihúzgáltuk a sógornőmből a benne még szemérmetlenül megbújó rózsatüskéket.

Íme, a második randim az allergiával, amelynek horderejét jelentősen rontotta, hogy közben sorra hullottak mellőlem családtagjaim is. És még mindig úgy gondoltam, hogy ez csak egy egyéjszakás kaland vele, eszembe sem jutott, hogy ez sajnos egy állapot kezdete.

Az én sztorim 2014 novemberében kezdődött.

Túl egy szakításon, - amiből tulajdonképpen jól jöttem ki, hiszen a közös macskánk kizárólagos felügyeleti, ellátási és minden egyéb joga és kötelezettsége rám szállt – éppen államvizsgára készültem a jogon. Sorstársaim jól tudják, hogy ebben a helyzetben ötször kell átélni egy normális ember által választott szak végével járó feszültséget. A lassan az egész lakást elborító jegyzethalmokról, több kilós könyvekről – amik néha orvul a fejedre esnek a szekrény tetejéről – már nem is beszélve. Külsőre kezd a polgártárs zombi jelleget felölteni, úgymint véreres, tikkelő szemek, fekete karikák, hamuszín arc, kissé darabos mozgáskultúra. Amikor a családtól azt hallod, de már csak fél füllel (a másik már begyulladt a picinykét legyengült immunrendszeredtől), hogy „talán hagyni kéne a fenébe az egészet”, kicsit beléd költözik a remény, hogy megmenekülsz, de aztán rájössz, hogy nem gondolták ezt komolyan. Tehát megy minden tovább. Ezt csak azért írtam le, mert meggyőződésem, hogy szoros összefüggésben áll egymással a stressz (bármilyen okok is váltják ki) és az allergia kialakulása.

Az első allergiával kapcsolatos élményem is erre az időszakra tehető. Egyik reggel az ágyból kikászálódva úgy éreztem, hogy a számmal el tudom érni az orromat. Erősen gondolkodtam, hogy az elmúlt napokban elborult elmével botoxolásra vetemedtem-e, de mivel nem volt róla emlékképem, hosszú idő után először tükörbe néztem. És tényleg!! Küllemem messze meghaladta az elhíresült Geronazzo Mária által prezentált eredményt. Mivel a szám méretével fordított arányban a szemem kezdett összeszűkülni a duzzadástól nőnemű felmenőim nem bírták tovább átalakulásomat és kocsiba rángattak: Irány a bőrgyógyászat felkiáltással!

Mondanom sem kell, hogy már a bejáratnál belém szúrtak egy elefántot is egérré változtató kalcium injekciót, amivel azt hittem letudtuk a dolgot. Az orvos azonban egy kicsit továbbgondolta ezt, és azzal a lendülettel hívta a szomszéd utcában lévő mentőállomást. Az időközben felszívódott hatóanyagtól jelentősen szedált állapotomban közöltem, hogy sietnem kell, mert nekem fél óra múlva az egyetemen van jelenésem. Hát mit mondjak, volt nagy derültség, és az ekkorra megérkezett mentősök már raktak is a szirénázó autójukba. Az egész napos vizsgálgatás eredményeként közölték, hogy nagy valószínűséggel az előző nap elfogyasztott gombapörkölt váltott ki ilyen reakciót és jó lenne, ha kiiktatnám a menüsoromból. Megjegyzésemre, miszerint az egyik kedvenc ételem, nagy virgoncan megjegyezték, hogy így legalább a gombamérgezést kiiktathatom az életemet fenyegető veszélyforrások közül.

Ez volt tehát az első randink az allergiával, ami első alkalomhoz illően elég szolid és visszafogott volt.

De mint, tudjuk „lesz ez még így se”! Folyt köv.

Kedves Sorstársaim!

Ezt az oldalt azoknak hoztam létre, akik „szerencsére” nem születtek allergiásnak, hanem minden előzmény nélkül felnőttkorban, a meglepetés erejével ütötte agyon őket. Manapság egyre több emberre támad rá alattomosan, sunyi módon az ételallergia. Legyen az a rettegett cöliákia, vagy ételintolerancia, mindenképpen döntően befolyásolja az életedet.

Szeretném, ha mindenki felfedezné, hogy van élet az allergia után is. Ez nekem elég nehezen ment, tekintve, hogy 27 éves koromra, 160 centisen sikerült 89 kg-ra (vagy többre, mert ezután már tudatosan kerültem a mérleget) felhizlalnom magam oly módon, hogy a közelben lévő nagynevű pékség által kínált összes választékot végigettem naponta. Mivel egyetemistaként kitaláltam, hogy a legjobb éjjel tanulni, így hajnali 3-kor még nyugodt lelkiismerettel bevágtam egy kakaós csigát, amit nem sokkal később megtoldottam egy óvodás csoport számára is elegendő sós pogácsával – természetesen csak a változatos étkezés betartása miatt. A liter számra fogyasztott energiaitalról már nem is beszélve, amitől ugyan nem fogott jobban az agyam, viszont határozottan többet mutatott a mérleg alattam. Azt hiszem egy jó időre a testképzavarom is sikeresen kifejlődött, mert ha valamelyik családtagom célzott megjegyzést tett a súlyomra, a válaszom mindig az volt: „de hát nincs rajtam egy deka felesleg sem”. És ezt tényleg így is gondoltam, én így tökéletesen meg voltam elégedve magammal.

Természetesen, ha valaki jól érzi magát a bőrében, akkor ne számolgassa a kalóriákat. Oda se neki, ha nem az évek óta elvárt topmodell külsejű nőt látja, amikor egy finom vasárnapi ebéd romjait cipelve éppen szembetalálkozik a tükörrel. Örüljön az ételeknek, az ízeknek.

Ha viszont beköszön az allergia és meg kell vonnod magadtól az élvezhető ételeket - és nemhogy enni, de élni sincs már kedved – nos, akkor a kilók észrevétlenül folynak le rólad. Emlékszem, amikor pár éve anyumat mindenféle csalfa ígérettel kecsegtetve rávettem, hogy káposztalevesezzen velem, mennyire örültünk két hét után a leadott két kilónak. Ó a Boldog Békeidők!

De hát aztán derült égből lecsapott az allergia, mint hurrikán a Karib szigetvilágra. És jöttek a jelek: a kiütések, gyomorgörcsök, a mellékhelyiség 2 méteren túli elhagyásának veszélye, amiket – azon túl, hogy roppant kiszúrásnak éreztem – elég sokáig nem vettem komolyan. Végül mégis orvos elé kellett kerülnöm, aki a diagnózis ismertetése után, nevezetesen a glutén, a laktóz, a cukor, a magas hisztamin tartalmú ételek kiiktatását az étrendemből, szigorú diétára fogott egy két oldalas listát lobogtatva, amik tiltólistán voltak. Először fel sem fogtam az értelmét annak, amit elmondott, mert belepillantva, kissé vicceskedve megkérdeztem, hogy ami marad, azt bátran megehetem? A válasz drámaian rövid volt: Igen, rizst és főtt krumplit néhány hónapig. Ekkor valószínűleg észlelte rajtam egy kezdődő stroke első jeleit, mert gyorsan hozzátette, hogy aztán természetesen fokozatosan rátérhetek a mentes ételekre. (Aki érez magában elég kedvet, vagy türelmet, beleolvashat a gyanútlan kezdetektől a megbizonyosodásig tartó viccesebb életszakaszaimba is). A hónapokig tartó rizs-krumpli – néha feldobva egy kis almakompóttal – diéta leszedte rólam a felesleget az életkedvemmel együtt. Az alattomban rám támadó depresszió és pánikrohamok között egyik világos pillanatomban eszembe jutott, hogy kisvárosomban biztos van legalább egy olyan hely, ahol az ilyen hozzám hasonló nyomi emberkék beszerezhetnek valami táplálékot éhenhalás ellen. Így találtam meg azt a kis boltocskát, ahol a következő hónapok túléléséhez szükséges élelmet magamhoz vehettem. Nem tudva mértéket tartani tele is raktam a kosaramat mélyhűtött ételekkel úgymint pizza szelet, palacsinta, gombóc és egyebek. Akkor ért az első meglepetés, amikor a pénztárnál közölték a fizetendő összeget. De erősebb volt bennem az életösztön, ezért egy határozott mozdulattal kihúztam az agyamban lévő listáról egy régóta vágyott fürdőruha és a már fogyóban lévő kedvenc parfümöm megvásárlását. A második, és sokkolóbb meglepetésben akkor volt részem, amikor megkóstolgatva szerzeményeimet rájöttem, hogy „bakker” ezek mind egyforma ízűek mindegy, hogy minek hívjuk. Legyűrve csalódottságomat, azért ezeken eléldegéltem egy ideig.

Talán erre az időszakra tehető az első kósza gondolatom, hogy ilyeneket talán én is gyárthatnék magamnak megfelelő alapanyagokkal. Ez aztán jó ideig nem realizálódott, hiszen tisztában voltam addigi képességemmel, ami max. egy félig nyers, - majd tanulva az előző kísérletből – egy elégett tojásrántotta prezentálására volt elég. Recepteket bújva viszont úgy ítéltem meg, hogy egy császármorzsa elkészítéséhez elég erőt és elszántságot érzek magamban. Ez a gondolat aztán rávett arra, hogy készletem kifogyása előtt újra bemerészkedjek kicsiny boltomba, ahol már tudatosan a hozzávalókat kerestem.

Este megtettem az összes előkészületet a nagy mű megszületéséhez. Először is felpörgetési célból egy rock banda cd-jét túrtam elő a szekrényem mélyéről, amit még vadabb tini korszakom lezárultával dugtam el oda. A fél konyhaszekrény kipakolása után úgy ítéltem meg, hogy elegendő edényhalmaz áll a rendelkezésemre. Végül minden eshetőségre tekintettel kéznyújtásnyira odakészítettem a poroltót is. Nincs ebben semmi meghökkentő, tekintve, hogy anyum két hónap alatt háromszor égette le a konyhánkat, tehát némi piromán hajlam belém is szorulhatott.

Nem szaporítván a szót az első császármorzsám fenomenálisra sikerült. Semmi nem került bele, ami veszélyeztette volna allergiás állapotomat és ÍZE volt. Tehát nem véletlenül indítom ezt az oldalt eme remekmű fotográfiájával és elkészítésének módjával. Ezzel kapcsolatban a további próbálkozásaimat tekintve született egy „szállóige„ is a családunkban. Amikor egy-egy alkotásom félkész állapotában elhangzott a kérdés, hogy ebből mi lesz, a válasz második fele mindig így hangzott: „… vagy császármorzsa”.

A következőkben szeretném elmesélni - ha szántok rám néhány percet - kezdeti randizgatásainkat az allergiával, amikor persze még nem mutatta meg teljes valójában, hogy mit is tud ő. Mint ahogy az a való életben is gyakran megtörténik a kapcsolatokban.

Természetesen kis szösszeneteimet élvezhetőbbé teszem a már sikeresen és többször elkészített ételeim receptjeivel és a róluk készített felvételekkel.

Nagyon szívesen venném, ha ti is megírnátok nekem személyes tapasztalataitokat, amivel közösen tudnánk segíteni ételallergiás sorstársainknak.

Köszönöm a figyelmeteket!