Kedves Sorstársaim!

Ezt az oldalt azoknak hoztam létre, akik „szerencsére” nem születtek allergiásnak, hanem minden előzmény nélkül felnőttkorban, a meglepetés erejével ütötte agyon őket. Manapság egyre több emberre támad rá alattomosan, sunyi módon az ételallergia. Legyen az a rettegett cöliákia, vagy ételintolerancia, mindenképpen döntően befolyásolja az életedet.

Szeretném, ha mindenki felfedezné, hogy van élet az allergia után is. Ez nekem elég nehezen ment, tekintve, hogy 27 éves koromra, 160 centisen sikerült 89 kg-ra (vagy többre, mert ezután már tudatosan kerültem a mérleget) felhizlalnom magam oly módon, hogy a közelben lévő nagynevű pékség által kínált összes választékot végigettem naponta. Mivel egyetemistaként kitaláltam, hogy a legjobb éjjel tanulni, így hajnali 3-kor még nyugodt lelkiismerettel bevágtam egy kakaós csigát, amit nem sokkal később megtoldottam egy óvodás csoport számára is elegendő sós pogácsával – természetesen csak a változatos étkezés betartása miatt. A liter számra fogyasztott energiaitalról már nem is beszélve, amitől ugyan nem fogott jobban az agyam, viszont határozottan többet mutatott a mérleg alattam. Azt hiszem egy jó időre a testképzavarom is sikeresen kifejlődött, mert ha valamelyik családtagom célzott megjegyzést tett a súlyomra, a válaszom mindig az volt: „de hát nincs rajtam egy deka felesleg sem”. És ezt tényleg így is gondoltam, én így tökéletesen meg voltam elégedve magammal.

Természetesen, ha valaki jól érzi magát a bőrében, akkor ne számolgassa a kalóriákat. Oda se neki, ha nem az évek óta elvárt topmodell külsejű nőt látja, amikor egy finom vasárnapi ebéd romjait cipelve éppen szembetalálkozik a tükörrel. Örüljön az ételeknek, az ízeknek.

Ha viszont beköszön az allergia és meg kell vonnod magadtól az élvezhető ételeket - és nemhogy enni, de élni sincs már kedved – nos, akkor a kilók észrevétlenül folynak le rólad. Emlékszem, amikor pár éve anyumat mindenféle csalfa ígérettel kecsegtetve rávettem, hogy káposztalevesezzen velem, mennyire örültünk két hét után a leadott két kilónak. Ó a Boldog Békeidők!

De hát aztán derült égből lecsapott az allergia, mint hurrikán a Karib szigetvilágra. És jöttek a jelek: a kiütések, gyomorgörcsök, a mellékhelyiség 2 méteren túli elhagyásának veszélye, amiket – azon túl, hogy roppant kiszúrásnak éreztem – elég sokáig nem vettem komolyan. Végül mégis orvos elé kellett kerülnöm, aki a diagnózis ismertetése után, nevezetesen a glutén, a laktóz, a cukor, a magas hisztamin tartalmú ételek kiiktatását az étrendemből, szigorú diétára fogott egy két oldalas listát lobogtatva, amik tiltólistán voltak. Először fel sem fogtam az értelmét annak, amit elmondott, mert belepillantva, kissé vicceskedve megkérdeztem, hogy ami marad, azt bátran megehetem? A válasz drámaian rövid volt: Igen, rizst és főtt krumplit néhány hónapig. Ekkor valószínűleg észlelte rajtam egy kezdődő stroke első jeleit, mert gyorsan hozzátette, hogy aztán természetesen fokozatosan rátérhetek a mentes ételekre. (Aki érez magában elég kedvet, vagy türelmet, beleolvashat a gyanútlan kezdetektől a megbizonyosodásig tartó viccesebb életszakaszaimba is). A hónapokig tartó rizs-krumpli – néha feldobva egy kis almakompóttal – diéta leszedte rólam a felesleget az életkedvemmel együtt. Az alattomban rám támadó depresszió és pánikrohamok között egyik világos pillanatomban eszembe jutott, hogy kisvárosomban biztos van legalább egy olyan hely, ahol az ilyen hozzám hasonló nyomi emberkék beszerezhetnek valami táplálékot éhenhalás ellen. Így találtam meg azt a kis boltocskát, ahol a következő hónapok túléléséhez szükséges élelmet magamhoz vehettem. Nem tudva mértéket tartani tele is raktam a kosaramat mélyhűtött ételekkel úgymint pizza szelet, palacsinta, gombóc és egyebek. Akkor ért az első meglepetés, amikor a pénztárnál közölték a fizetendő összeget. De erősebb volt bennem az életösztön, ezért egy határozott mozdulattal kihúztam az agyamban lévő listáról egy régóta vágyott fürdőruha és a már fogyóban lévő kedvenc parfümöm megvásárlását. A második, és sokkolóbb meglepetésben akkor volt részem, amikor megkóstolgatva szerzeményeimet rájöttem, hogy „bakker” ezek mind egyforma ízűek mindegy, hogy minek hívjuk. Legyűrve csalódottságomat, azért ezeken eléldegéltem egy ideig.

Talán erre az időszakra tehető az első kósza gondolatom, hogy ilyeneket talán én is gyárthatnék magamnak megfelelő alapanyagokkal. Ez aztán jó ideig nem realizálódott, hiszen tisztában voltam addigi képességemmel, ami max. egy félig nyers, - majd tanulva az előző kísérletből – egy elégett tojásrántotta prezentálására volt elég. Recepteket bújva viszont úgy ítéltem meg, hogy egy császármorzsa elkészítéséhez elég erőt és elszántságot érzek magamban. Ez a gondolat aztán rávett arra, hogy készletem kifogyása előtt újra bemerészkedjek kicsiny boltomba, ahol már tudatosan a hozzávalókat kerestem.

Este megtettem az összes előkészületet a nagy mű megszületéséhez. Először is felpörgetési célból egy rock banda cd-jét túrtam elő a szekrényem mélyéről, amit még vadabb tini korszakom lezárultával dugtam el oda. A fél konyhaszekrény kipakolása után úgy ítéltem meg, hogy elegendő edényhalmaz áll a rendelkezésemre. Végül minden eshetőségre tekintettel kéznyújtásnyira odakészítettem a poroltót is. Nincs ebben semmi meghökkentő, tekintve, hogy anyum két hónap alatt háromszor égette le a konyhánkat, tehát némi piromán hajlam belém is szorulhatott.

Nem szaporítván a szót az első császármorzsám fenomenálisra sikerült. Semmi nem került bele, ami veszélyeztette volna allergiás állapotomat és ÍZE volt. Tehát nem véletlenül indítom ezt az oldalt eme remekmű fotográfiájával és elkészítésének módjával. Ezzel kapcsolatban a további próbálkozásaimat tekintve született egy „szállóige„ is a családunkban. Amikor egy-egy alkotásom félkész állapotában elhangzott a kérdés, hogy ebből mi lesz, a válasz második fele mindig így hangzott: „… vagy császármorzsa”.

A következőkben szeretném elmesélni - ha szántok rám néhány percet - kezdeti randizgatásainkat az allergiával, amikor persze még nem mutatta meg teljes valójában, hogy mit is tud ő. Mint ahogy az a való életben is gyakran megtörténik a kapcsolatokban.

Természetesen kis szösszeneteimet élvezhetőbbé teszem a már sikeresen és többször elkészített ételeim receptjeivel és a róluk készített felvételekkel.

Nagyon szívesen venném, ha ti is megírnátok nekem személyes tapasztalataitokat, amivel közösen tudnánk segíteni ételallergiás sorstársainknak.

Köszönöm a figyelmeteket!