A második történetem kissé bonyolultabb, mert ebbe a családom tagjai is belekavarodtak.
Nyár van, Balaton, „haverok, buli, Fanta” helyett nagybátyámékkal terveztünk egy hetet a nagy tó mellett.
Szombaton a - bepakolás, mindenkimegvan? mithagytunkotthon? csakaziratokat, megapénztárcát! akkorgyerünkvisszaamegyehatártól - és egyéb teljesen természetes kis szösszeneteket letudva, korán indultunk. Négyen vágtunk neki az útnak: nagybátyám, sógornőm, egyetlen lányuk Sárika és én. Már majdnem a célállomásnál tartottunk, amikor bátyám bekanyarodott egy pizzázó elé azzal a felkiáltással: „Kilyukad a gyomrom, együnk! A Balaton megvár, nem húzzák ki belőle a lefolyódugót!” Kiscsalád be, én egy tenger gyümölcseivel bőven megpakolt gyönyörűséget választottam.
Ezután már eseménytelennek lehetne nevezni azt a pár kilométert, amit a szállásunkig megtettünk, leszámítva talán azt a tényt, hogy Sárika elkezdett panaszkodni, hogy nagyon fáj a dereka és kb. tízszer kellett megállnunk vele különböző illemhelyek és bokrok mellett.
Mikor megérkeztünk Sárikát közös erővel kisegítettük a kocsiból, csomagokat behajigáltuk a szobába és elkezdtünk valamiféle gyógyító embert felhajtani, mivel annak már a fele sem tréfa, ha hétrét hajolgat a görcsöktől és szidja az egész Balaton-felvidéket (amit egyébként imád).
Így hát megint útnak indultunk, mindeközben én diszkréten elkezdtem vakarózni, mint aki hangyabolyban töltötte az éjszakát. Némi kis városnéző túra után találtunk egy ambulanciát, ahová rögtön betódultunk. Az orvos rögtön bevezetett engem egy vizsgálóba és már szívta is a fecskendőjébe a szert, mert addigra tele lettem piros pöttyökkel, ami kis családom figyelmét a nagy kavarodásban értelemszerűen elkerülte. Sárikát előretuszkolták, hogy tulajdonképpen ő a vizsgálandó delikvens, akit egy másik orvos azonnal kezelésbe is vett. Mint kiderült ő már egy erős felfázással indult el nyaralni, csak akkor még nem tudott róla, engem pedig a szokásos kérdések után azzal bocsátottak el, hogy ezen túl csak a tengert élvezhetem, a gyümölcseit felejtsem el, mert ez bizony allergiára utaló tünet volt.
Végül Sárikának felírták a megfelelő gyógyszereket ágynyugalommal együtt, nekem pedig utasításba adták, hogy egy pár napig ne nagyon érjen víz és főleg nap.
Hoppá! Balaton – gyógyszerek – ágynyugalom - ohne víz - ohne nap.
Kis családi kupaktanács után, melyben megosztottuk egymással az eddigi nyaralás élményeit, úgy döntöttünk, hogy irány haza. Itthon egy kicsit nyomott hangulatban kezdődött a csomagok visszapakolása. Nagybátyám rakta a beépített szekrény felső polcára a bőröndöket, mikor hirtelen állati üvöltést hallatott és az indiai hastánc valamint a cseroki indiánok esőtáncának kombinációjába kezdett.
Mint kiderült a felső polcon tartott tavalyi karácsonyfadíszek közül egy törött gömb darabjai a szemébe hullottak a bőröndtaszigálás közben. Immár megszokott környezetünkben azonnal a szemészeti klinikára vittük (Sárikát ágynyugalomban hagyva), ahol se perc alatt lekezelték és egy jókora kötéssel távozhatott. És még mindig nem ért véget a nap….
Itthon Sárika némileg magára találva már az udvaron várt bennünket. Nagybátyám - oldandó a síri hangulatot - hatalmasat vert a felesége hátsó felére azt kurjantva: „Mit ríttok, a hétre úgyis esőt jósolnak!” A gondolat maga kiváló volt, egyetlen szépséghibával. Kedves neje épp abban a pillanatban hajolt meg egy kicsit, hogy beleszagoljon egy gyönyörű mélyvörös rózsába, így azzal a lendülettel tűnt el a rózsabokorban. Tényleg, de tényleg csak egy pillanatig volt dermedt csönd, (hiszen ez a nap azért megedzett bennünket a váratlan helyzetekkel kapcsolatban) így sógornőmet az eddigiekhez képest rekordidő alatt mentettük ki a zöld növényzet közül. Én azonnal autóba ültem vele – mivel kicsit megfogyatkozott a család az épen maradt tagokat illetően – és irány a sebészet, ahol szakszerűen el is látták. Mire hazaértünk már csak egy fél óra volt éjfélig ebből a csodálatos napból, de ezt a kis időt is hasznosan töltöttük el: szemöldök csipesszel kis jajgatásokkal kísérve kihúzgáltuk a sógornőmből a benne még szemérmetlenül megbújó rózsatüskéket.
Íme, a második randim az allergiával, amelynek horderejét jelentősen rontotta, hogy közben sorra hullottak mellőlem családtagjaim is. És még mindig úgy gondoltam, hogy ez csak egy egyéjszakás kaland vele, eszembe sem jutott, hogy ez sajnos egy állapot kezdete.
